Volt egyszer egy szántóvető: becsületes neve Márkus volt, de falusi szokás szerint - közönségesen - csak jámbor Márónak hívták. Egy szép napon, amikor éppen szántott a vár alatt, trombitaszót hallott, s mintha az a trombitaszó a föld alól jött volna.Így szólt a szolgájához:- Hallod, fiú?- Hallom - felelte a fiú -, a tündérek kürtje.- Kiálts oda, hogy hozzanak nekünk egy szép cipót!A szolga torkaszakadtából, de illedelmesen kiáltott:- Hozzatok isten nevében egy cipót!Aztán ismét munkához láttak a megkezdett barázdán. Hát, ahogy a végére értek, fehér kendőben szép fehér kenyeret találtak.- Megszegjük-e a tündér-cipót? - kérdezte a jámbor Máró.- Meg hát - felelte a szolga -, olyan szép és kívánatos, megérdemli ezt a tisztességet.- Jól van: szegd meg, s kóstolj bele: nem akarok elsőnek enni belőle - mondta a gazda.A szolga nem mondatta kétszer: elővette kését, lekanyarított egy jó karéjjal, s enni kezdte. Erre már a gazda sem volt rest, ő is szelt egy karéjt, s megette jóízűen. Vajas cipó volt, a javából!Megszomjazott a szolga s újra kiáltott:- Kedves tündérek, egy kis innivalót is kérünk szépen!Alighogy kimondta, honnét, honnét nem, egy korsó csiger /almabor/ s egy pohár termett előttük.- Ez már beszéd - mondta a gazda -, a cipót megettük, s igen finom volt: gondolom a csigertől sem lesz semmi bajunk.Azzal megtöltötték a poharat a szép tiszta csigerrel, s megállapították, hogy soha nem ittak ennél kellemesebb ízű italt.Amikor este hazatértek, persze eldicsekedtek a szomszédoknak, hogy tündérhozta cipót ettek, csigert ittak. De azok csak csóválták a fejüket, s azt mondták:- Bele is pusztultok, szerencsétlenek.De kutya bajuk sem lett tőle. S néhány nap múlva ismét kimentek szántani. Alighogy a vár elé értek, friss lángos illata csapta meg az orrukat.- Hű - szimatolt a gazda -, a tündérek lángost sütnek! Mi lenne, ha kérnél egy kicsit?- Én aztán nem - felelt a szolga -, félek, megharagítom őket!Erre a gazda, merthogy az orrát erősen csiklandozta a lángosillat, nem állhatta meg, s elkiáltotta magát:- Hozzatok lángost! Méghozzá finomat!S mire a megkezdett barázda végére értek, hát pompás lángost találtak ottan.- Ezt megesszük - mondta Máró. - Jaj, be kívánatos!De ahogy megszegték, csak látták, hogy csupa szőr belül: azért sütötték bele a tündérek, mert Máró nem volt kérésében illedelmes.- Vén boszorkány! - kiáltott fel Máró. - Ha bolondot járatsz velem, edd meg magad a sütésed! - Földhöz csapta a lángost, hogy csak úgy puffant: aztán új barázdát kezdtek, s mire a végére értek, a szőrrel bélelt lángosokat mintha föld nyelte volna el.Volt a faluban egy szegény özvegyasszony: alig győzte kenyérrel hét apró gyermekét. Amikor a jámbor Máró esete a fülébe jutott, rögtön felcsillant a szeme. Vette kagylószedő zsákját, s kiment a vár alá a tengerpartra. Ha nem lesz cipó, sem lángos, beéri kagylóval is.Meg sem állt a barlangig: egy darabig nézelődött, tanakodott magában, aztán nagy bátran bekopogott a barlang vasajtaján.A vasajtó abban a pillanatban kinyílt, s kezében kulcscsomóval egy vénasszony állt elé: hosszú haja csupa csiga meg kagyló, mohos volt, mint valami szikla, s lehetett tán ezeresztendős.- Mit akarsz, te szegény asszony? - kérdezte.- Egy kicsi kenyeret kérnék alázattal a gyermekeimnek.- Nem én vagyok a gazda - felelte a vénség -, én csak a kapus vagyok: de gyere el holnap, addig majd szépen beajánllak.Az asszony hazaindult. Zsákját megszedte kagylóval, eladta, s az árából megetette aznap a gyermekeit.Másnap jókor reggel ott volt már a barlang bejárata előtt. Ismét bekopogott, s a vénasszony előállt:- Hát beajánlottál-e, öreganyám? - kérdezte.- Be én. Már is kapsz egy fonott kalácsot, s aki küldi, beszélni akar veled.- Vezess hozzá - mondta a szegény asszony -, szeretném megköszönni.- Ma nem - felelte a vénasszony. - De gyere el holnap ebben az időben, s találkozhatsz vele.Az asszony hazament a kaláccsal. S mivelhogy a tündér nem tiltotta meg, boldogan megmutatta a szomszédainak:- Nézzétek, milyen szép fonott kalácsot kaptam a tündérektől!Estére az egész falu összesereglett kalácslátni, kóstolgatni: nem is tartott sokáig.Másnap reggel már zsákot sem vitt magával: minek szedegessen kagylót, ád a tündér új kalácsot, gondolta. S a mondott időben megjelent a barlang előtt. A vénasszony kinyitotta a kaput, s lássatok csodát, egy szépséges szép hölgy jelent meg, és így szólt:- No, te szegény asszony, hát ízlett-e a kalács?- Ízlett, asszonyom, s szívemből köszönöm.- De nem tartott sokáig - mondta a tündér.- Ez igaz. Amennyi gyermek és szomszéd, mind megkóstolták, hamar a nyakára hágtak.- Jól van. Most kapsz egy másik kalácsot, de ezt jól rejtsd el, mihelyt hazaérsz, hogy senki se tudjon róla. Ha csak a családod eszik belőle, nem fogy el soha, s mindig friss marad. De vigyázz, le ne szelj belőle egy cseppet is valami idegennek, mert úgy elillan, mint a tegnapi. Kössünk egyezséget: van négy tehenem, s szükségem volna egy pásztorlánykára. Ha megígéred, hogy naponta ideküldöd egyik lányodat, semmiben sem látsz szükséget.- Sohase láttam errefelé teheneket - mondta az özvegy. - Hol találja meg őket a lányom?- Csak menjen ki minden reggel a legelőre, őrizze őket estig, akkor majd értük megy valaki.Így is lett. Az özvegy legnagyobb lánya - tizenkét esztendős volt - reggelenként eljárt a legelőre, legeltette őket, ahogy illett, s valahányszor az arra járók megpillantották, amint pálcával a kezében üldögél a mezsgyén, vagy éppen a teheneknek kiabál, megkérdezték:- Mit csinálsz ott, te leányka?- Őrzöm a tündérek jószágát - felelte.- A tündérek jószágát? - álmélkodtak az emberek. - Hiszen nem látszanak sehol!Kikacagták, s azt gondolták, elment a szép esze. De a leányka csak folytatta a pásztorkodást, s a tündérek minden délben ebédet hoztak neki.S egy este maga a barlang tündére jött el a tehenekért, s így szólt a kis pásztorleánykához:- Lennél-e keresztanyja a gyermekemnek?- Örömest - felelte a lányka.- De ne beszélj róla senkinek, még a saját anyádnak sem. Mert ha fecsegsz, bizony nem hozok ide több ennivalót neked. Menj, majd szólok, amikor eljön az ideje.S a leányka őrizkedett is attól, hogy bárkinek is eldicsekedjék a tündérrel való találkozásról, s naponta kijárt a mezőre továbbra is. Nem sok idő múlva egy tündér suhant hozzá, s azt mondta, készülhet a keresztelőre.- Holnap nem kell őrizni a teheneket: délben idejövök érted.Másnap a pásztorleány szépen felöltözött, s délben odaállott a barlang elé. A vén boszorka, a rengeteg kagylóval és csigával a testén, tüstént előugrott, s így szólt:- Ne félj, gyermekem, csak gyere velem: nem harapom le az orrod.Aztán beléptek egy tündöklő terembe, ahol már több tündér várta őket: a picikét a karjába tették, ő tartotta a keresztvíz alá. A ceremónián egykettőre túl estek, csak még lakmároztak egy keveset. Telt-múlt az idő nagy vigasságban, s mire kiért a barlangból, a keresztlánya felcseperedett. Azt hitte, két napot töltött a barlangban - pedig tíz esztendeig volt oda.Az anyja azt hitte, leesett a szikláról, s a tengerbe fulladt. Kerestette mindenfelé, de nyomát sem találták.Amikor aztán beállított az anyja házához, a szegény asszony alig hitt a szemének:- Honnan kerülsz elő, szerencsétlen? Azt hittük, vízbe fúltál.A leány elmondta, hogy volt, mint volt, hogy ő csak két napig volt oda a tündérkeresztelőn, s mihelyt engedték, sietett haza.- Két napig! - hüledezett az anyja. - Tíz évig, egy nappal sem kevesebbig!A lány erre nagyot nézett: akkor vette észre, hogy csakugyan, közben nagylány lett, s öccsei, húgai, mind-mind úgy megnőttek, megváltoztak, amióta elment, hogy jóformán rájuk sem ismer.Nekifogott egy pár harisnyát kötni a keresztlányának, s mikor befejezte, elindult vele a barlanghoz. A vén boszorkány ajtót nyitott neki, bement, s még kerek öt esztendeig maradt a tündérek között - pedig azt hitte, csak egy napig maradt.Amikor elbúcsúzkodott, a keresztlánya egy erszényt adott neki, mondván:- Édes keresztanyám, fogadd tőlem emlékbe ezt az erszényt: tele van arannyal: valahányszor kiveszel belőle egyet, más támad helyébe. De ha valaki idegen nyúlna bele, tüstént minden értékét elvesztené.Mire a lány hazaért a falujába, anyját már réges-rég eltemették, öccsei tengerre szálltak, húgai közül pedig ki cselédnek állt, ki férjhez ment - egyedül találta magát a házban.Mivelhogy csinos és takaros teremtés volt, udvarlónak nem volt szűkiben: egyet aztán kiválasztott, s nekiadta a kezét. De nem állhatta meg, hogy a tündéradta erszényről ne fecsegjen neki. A legénynek nagyot csillant a szeme, s egy óvatlan pillanatban jól belemarkolt az erszénybe.Abban a pillanatban lapos és rücskös lett, mint akármelyik közönséges erszény.Attól kezdve dolgozhattak is keservesen a mindennapiért. Mert a lány többet sohase talált vissza a tündérek barlangjába.Átdolgozta: Jékely Zoltán

                                 

Oldal: A barlangi tündér/mese/
Tündér világ - © 2008 - 2024 - julikatunderei.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat